Talán hihetetlen, de az emberek sietségükben és kapzsiságukban kipusztították magukat, ezzel pedig a lajhárok lettek a legértelmesebb lények a Földön — ez valójában sosem volt másként, hiszen ők mondták, hogy lassan járj, tovább élsz. Akarom mondani, ők mondták volna, ha nem lettek volna ahhoz is lusták, hogy megmozdítsák a szájukat. — De nem csak a Föld bolygón, hanem az egész univerzumban is. Ezt azért jelenthetjük ki ennyire ellenvetést nem tűrő bizonysággal, mert semmit sem tudunk a minket körülvevő világegyetemről. Mi több, még a saját otthonunkról sem.
— Hadd mutassam be a főszereplőnket: ő itt Igor, a maga szőrös, zöldes valójában. — Integess, Igi! — Tudjátok, mindenki csak Iginek szólítja, mivel az Igor túúúúúúúúlzottan hosszú megnevezés számukra.
— Ki vagyok…?! Mi vagyok…?! Honnan jönnek ezek a furcsa, szörcsögő hangok…? Ja, ezt én adtam ki. Azt hiszem, elszundítottam egy kicsit. Hmm… mintha láttam volna egy elődöt, egy kicsikét. Legalábbis két lábon állt és a nevemen szólongatott — mondta a bundás nagy ásítások közepette, és már csuklott is le a feje.
— Hmpf! Halljátok ezt? Már megint hortyog. Most, mikor fontos lenne, hogy ébren maradjon.
— Huááh! Fenébe, már megint elaludtam — korholta magát Igi egy hatalmas ásítást követően. — De most már biztos vagyok benne, hogy egy elődöt láttam, egy kicsikét. Kislány volt és Agnes volt a neve. Nem Előd, mint ahogy korábban sejtettem. Azt mondta, még régen élt és évszázadokkal ezelőtt tűnt el a többi előddel együtt, akiket ugyancsak nem Elődnek hívtak. Azt állította, hogy elvettük a lakóhelyüket, ami badarság, hisz mi éltünk korábban ezen a vidéken. IS! Mi népesítettünk be mindent, még a tengerek mélyét is, hisz az első lajhárok a vízből másztak ki és pikkelyeik voltak. Csak hát találkoztak valami gépsákkal, vagy mikkel. Azok meg abrakadabra, a pikkelyeket szőrré tették, a tojásokat is átváltoztatták és a hímek kapták meg. Nem rettenetes?
— Igi!
— Mi van?! Ki vagy és mit akarsz tőlem?
— Icuko vagyok, a narrátor. Egy gésa. Nem ismersz meg?
— Gépsa?!
— Gésa. Vedd úgy, hogy bemutatkoztam, és most térjünk rá a legfontosabbra. Tudom, hogy lassabban jut el az információ a füleid közé, ezért a lehetőségekhez mérten vontatottan fogom eléd tárni a helyzetet: meeg keell meenteenüünk aa viiláágoot.
— Mi az a gépsa?
— Hmm... Azt hiszem, be kell vetnem a legkülönlegesebb képességemet, csak várj egy percet… — Hadd ne kommentáljam a cselekedeteimet, hallod?! Na jó, de csakis az olvasók kedvéért teszem. — Azzal Icuko kitárta a karját, meglengette a hónaljszőrét, hajlítgatta az ujjait, majd csettintett egyet, kettőt, hármat. Hoppálá, egy kancsó gőzölgő kávé jelent meg a semmiből, amit aztán ledöntött Igi torkán. Szegény lajhár csak nyelte a löttyöt, mivel nem akart megfulladni.
Egy perccel később — ami most igazán csak egy perc volt —, mintha villámmal kevert, benzinnel dúsított speedet adtak volna be hősünknek, úgy pörgött, mint egy kettyós varánuszba oltott duracell nyuszi… néggyel elosztva.
— Tehát, Igi, én Icuko vagyok, a történet narrátora és gésa. Én varázsoltam neked ezt a kávét, hogy elmondhassam, te pedig felfogd: meg kell mentenünk a világot.
— Gépsa?! Mi az a gépsa? És mitől kell megmentenünk a világot?
— Gésa! Ha így folytatjuk, akkor felejtsük el egymást, és hagylak titeket kipusztulni.
— Bumm! Meg lettél villámcsapva! — kiáltott fel a lajhár. — Icuko, ne kapd fel a vizet, csak viccelek. Válaszolnál a kérdésre, ha megkérlek?
— De felgyorsult valaki! — jegyezte meg a narrátor meglepődve.
— Szóval? Mi újság, mitől kell újfent bepánikolnunk?
— Az Űrcickányok és a Vércsincsillák fúziót terveznek és el akarják pusztítani a bolygót.
— Uh! Cickányok… — fintorgott Igi és ennek az eredendően mosolygós arcán is látható nyoma jelent meg.
A közeli bokrok közül neszezés szűrődött hozzájuk, valami apró árnyat vetett a reggeli napfényben, és cincogó hangot adott ki.
— Gyere gyorsan, mert itt jönnek!
— Icuko, ahova menni akarsz… ott vannak fák?
— Miért érdekel…? Ó, fenébe! Na várj, megoldjuk, jó? — Azzal ismét varázsolt valamit. Rámutatott a lajhárra, majd rajzolt a levegőbe, mintha egy emberszerű alak lenne két lábbal, egyenes gerinccel. Végigsimított Igi hátán, aztán hátrébb lépett, hogy megcsodálja a művét.
Láss csodát, a lajhár felegyenesedett, hihetetlenül magasnak számított a maga egyméteres hosszával, és nem volt rest lépegetni is néhányat. Igi lenézett, hogy megcsodálhassa a megreformált végtagjait, miután a nő tett egy lépést hátrafelé.
— Nézd, de formás lábaim vannak, tudnék szaladni is, ha akarnék! — vigyorogta büszkén, de majdnem elbotlott egy nagyobb kavicsban, ami hirtelen a talpa alá ugrott.
— Bwáhháháháááááááá! — Icuko röhögött, miközben csapkodta a térdét és könnyezett.
— Most meg mi olyan roppant vicces?!
— Olyan… olyan vagy… — kapkodott levegő után fuldokolva.
— Milyen?
— Mint egy elcseszett, szőrös, fületlen Yoda.
A lajhár újra végignézett magán és megrázta a fejét.
— Nagyon kösz… Tényleg… — mondta rezignáltan a narrátor felé biccentve. — Jobbat nem tudtál volna? Hát, legalább használható ujjakat is kaptam a külsőm mellé — konstatálta Igi, miközben a három, tenyeréből kiálló ujjat nyitogatta. — … Ki?
— Nem érdekes. Most már siessünk, mert tényleg jönnek!
— Hova, hova? — Kérdezte egy cincogó hang.
— Affene! — morogta a gésa a bajsza alatt. — Sehova.
— Hát te meg ki vagy? — Érdeklődött Igi a szürke bundástól. — Netán eltévedtél?
— Ne bosszantsd fel, Igi, még meggyűlhet…
— Mit?! Ezt az egérkét? De hiszen olyan pici. — értetlenkedett, majd a gésához közelhajolva suttogva folytatta. — Nyugodj meg, Icuko, tudom mit csinálok.
— Cickány vagyok, nem egér! Különben is, mi lesz már, mit piszmogtok? — hallatszott a türelmetlen cincogás.
— Állj ki velem, Egérke! — Mutatott rá a lajhár. — Játsszuk ezt le rendesen, ahogy kell! Aki nyer, azé a világ.
— Mondd a szabályokat!
— Aki nyer, azé a világ, nem hallod? Ez ilyen egyszerű. A fegyvernem pedig: kő-papír-olló. Remélem van hozzá alkalmas kezed.
A lajhár elmutogatta a három választható formát, azt is elmondta, melyik erősebb melyiknél, hogy érthető legyen. Egy pillanattal később a cickány felhorkantott, aztán megrázkódott kicsit és a hátbőre elkezdett szétválni. Hirtelen úgy nézett ki, mint egy egérforma táska, amit Agnes mutatott neki az álomban. Ebben tartotta az életmentő színeseit. Az egér háta, mintha cipzárt húztak volna le, olyan hangot adott ki magából. Az így keletkezett nyílásból pedig lassacskán kinyúlt egy kéz.
— Ez undorító, Egérke — húzta el fintorogva a száját a lajhár. — Kész vagy már, kezdhetjük? Nem érek ám rá egész nap.
— Háromra mehet! Egy… Kettő… Három…! Hehe! Egy-null ide, lajos.
— Chh! Kezdők szerencséje. Még hármat kell nyerned, hogy tiéd legyen a végső győzelem.
— Akkor folytassuk!
És ez így ment egész álló nap, de egyikőjük sem tudott tartósan a másik fölé kerekedni, és már a nap is kezdett késő délutánba fordulni, mikor Igi megelégelte a végtelennek tűnő harcot.
— Na jó, Egérke, méltó ellenfélnek bizonyulsz, azt meg kell hagyni, de van egy másik ötletem, ami neked is tetszeni fog. Egy egyszerű, de tényleg mindent eldöntő játék, aminek a neve: Én nyertem! Egyetlen szabálya van csak: Én nyertem!
— Mi van?!
— Nem érted? A világ az enyém, te pedig fogd a haverjaidat és tűnjetek el a Földről!
— Ezt még megbánod, te szőrös állat!
— Persze, persze. Ha te mondod! Mintha neked nem lenne bundád. Icuko, most már igazán aktivizálhatnád magad, mert a narrációid nélkül olyan üres ez a párbeszéd.
— Jól van már — intett a lajhárnak —, nem gondoltam, hogy ilyen hamar végeztek, így két óra után elbóbiskoltam kicsit. De úgy látom, boldogultál nélkülem is — jegyezte meg félszegen. — Már ennyi az idő? — nézett csodálkozva előbb az órájára, majd a távoli hegycsúcsokhoz közeledő napkorongra.
Lesajnáló pillantást vetett a csalódott cickány felé, majd dolguk végeztével elsétáltak a naplementébe, ahogy az szokás egy epikus csata után. — Már, ha nem éjszaka van épp és szakadó eső. — Igi egy régi dalt dúdolgatott, és énekelte a refrénjét, ami így szólt: “Don’t hurry…, be happy!” Icuko pedig lépdelt mellette, tapsikolva és csettintve szolgáltatta az ütemet.
— Ha én ezt a klubban elmesélem a többieknek!
— Akkor mi lesz, Igi? Rád sem ismernek, ráadásul túl gyors vagy számukra.
— Na jó, de meddig tart ez a hatás? Én jól érzem magam ilyen gyorsan, nem szeretnék újra lassú lenni, mint egy szokványos lajhár.
— Nem hinném, hogy félned kéne a belassulástól, legalábbis nem tartósan. Túl gyorsan, bármiféle előkészület nélkül kellett használnom a képességemet, így olyat is adhattam neked, amiről fogalmam sincs.
— Hú! — kiáltott fel Igi. — Én vagyok a bekávézott lajhár! Senki se becsülje alá az erőmet — állt fel diadalmasan egy elé került sziklára. — És milyen magas vagyok — húzta ki magát büszkén, mire úgy nézett ki, mint egy bronzszobor a talapzatán. Talán még néhány galamb is elkezdett felé repülni a távolból.
— Jólvan már, te fületlen Yoda, gyere, menjünk tovább.
— Haha… Ezért még számolunk, narrátor — vetette oda, miközben lemászott a szikláról.
Lépkedtek tovább a hegyek felé, mint akiknek semmi dolga, de tudják, merre mennek. Egyikőjük sem nézett hátra, pedig megpillanthatták volna a semmiből feltűnő, skarlát színű ruhába öltözött alakokat, akikre senki sem számít. A Spanyol Inkvizíciót!
